Az életem

23 éve már, hogy útra keltem,
S hogy ez idő alatt mi mindent tettem?
Ha szeretnéd, elmondom Neked,
Ülj le mellém, s nyisd ki füled!

Egy téli estén sírtam fel először,
Sokak hátán fel is állt a szőr.
Ám nem törődtem senkivel, csak rítam, ahogy illik,
Megmutattam világomnak, hogy tőlem mennyi tellik.

Így múltak el napok, elteltek az évek,
S az Élet nagy dolgaiból egyre többet értek.
Nagy nap ez a mai, hisz egy nagy lépést tettem,
A sírós kisbabából, kérem, iskolássá lettem.

Tanultam sok betűt, számokkal játszottam,
S az idő csak úgy röppent, szinte fel se fogtam,
Most körbenézek itten, s megdöbbenve látom,
Hogy ez – kérem szépen – az én ballagásom.

Kezdődhet a gimi, kamaszkorba értem,
S az Élet nagy dolgait a legjobban én értem.
Mindentudó vagyok, s nem veszem ezt zokon,
Az Élettől nekem már nem jöhet több pofon…

Gondoltam ezt akkor, buta, kamasz fejjel,
De az Égiektől jól jönne most egy jel,
Mert az arcom ég már, pofonokkal teljes,
De szeretném látni, melyik út a helyes.

Ám eldöntöttem azt, hogy magam el nem hagyom,
S az én keresztem igenis a két vállamra kapom.
S bár az asztalra eddig én nem sok mindent tettem.
Mondd, hová siessek? Még csak 23 lettem.